3 hónapja valami furcsát vettem észre a jobb lábamon. Béla ekkor mutatta meg először magát, szerényen és még mély alázattal a gazdatest felé - felém - csak olyan "bocs hogy itt vagyok módon". Akkor elhatároztam, hogy nem veszem észre. Úgy teszek, mintha ott se lenne, nekem aztán ugrálhat, átnézek rajta. Egyébként is, akkortályt kezdtem el hinni a keleti orvoslásban és a gondolat erejében, így elhatároztam, hogy Béla nincs. Kitörtöltem a személyi adatait a világ nagy könyvéből és ellehetetlenítettem a hivatali ügyeit. Néha még jelentkezett, de nem voltam hajlandó tudomást sem venni róla. Mígnem egy hete félreérthetetlenül közölte, hogy köszi, jól van, sőt élvezi a nyári papucsos időt és cseppet sem hajlandó bedőlni annak, hogy ő nem létezik.

Mivel kénytelen vagyok napjaim részévé fogadnom őt, úgy döntöttem, ám legyen. Így ezentúl hírt adok közös kis életünk mindennapjairól, követve Béla fjlődését és pusztulását, ami reményeim szerint az őrült-maró anyagnak, melyet a doki adott tegnap - hamar bekövetkezik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.